++ Érdekességek

Az utolsó magyar lovas kézbesítő

Olvasóink értékelése:

/ 6

Kulik István huszonöt éve kézbesít Gátér külterületén. Kétkerű lovaskocsin járja a kiterjedt tanyavilágot. Ő a Magyar Posta utolsó lovas kézbesítője. Számtalan újságcikk és tévériport jelent meg róla az elmúlt negyed században. Az utóbbi évek "terméséből" válogattunk ide néhány cikket és videót.

168 óra

Postáskordé a tanyavilágban

A tanyavilág mindenese az ország egyetlen lovas postása. Nemcsak a levelet viszi ki az embereknek, de segít, ha ellik a tehén, vagy beteg a gazda. Kulik István kordéjával negyedszázada járja ezt a vidéket. Látta, ahogy elnyelte a gaz a hatosztályos iskolát, a gyerekhadat, az idénymunkásokat, a birkafürdetőt, az üvegházakat, a régi világot. PUNGOR ANDRÁS riportja.

Riskó Gáspár felvételei

– Jó illatuk van az olajfáknak – int a földút menti fasor felé Kulik István.
Az ötvenes férfi postásegyenruhában, sárga mellényben, nagy, barna táskával feszít a bakon. Ő az ország utolsó lovas postása.

Nyúlánk ember. Szája szegletében folyton ott a mosoly. Nem végzett sok iskolát. Ahogy háztartásbeli anyja és téglagyári munkás apja sem. De hisz Istenben meg a lovában. Meséli: a Biblia úgy tartja, hogy a szamár az Isten lova, mert az még a szemétdombon is megél. Neki meg marad a Kati. Igazán embernek való ló: naphosszat csak herét enne.

Kulik István, ahogy mindig, reggel négykor kelt. Megkávézott, abrakoltatott, a faluban kihordta a postai csomagokat. Aztán befogta Katit.

Szindi, a törpetacskó épp tüzel. Mostanság folyton kiszökik a portáról. A postás, mielőtt elindult, ölben vitte vissza az udvarra. Láncra kötötte, pedig nem szokta.

– Nehogy baja legyen!

Ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk a kordé. A ló felkapja a fejét, marhákat lát a körtefa alatt unatkozni. Megrázza a sörényét, sok a bögöly. Izzik a Bács-Kiskun megyei tanyavilág, a nap vörösre égeti nyakunkat.

– Ha végeztünk, meghempergőzik a fűben – legyint a férfi a rovarokkal küzdő lóra.
Sietni kell, várják az emberek a nyugdíjat, újságot, levelet.

Nem bírja az autó az itteni vadvilágot. Ha hasig ér a sár, Kati akkor is eljut a Gátér környéki tanyákhoz. Vídiás patája nem csúszik meg a jégen. Csak egyszer bukott fel, de akkor túl gyorsan hajtottak. Az állat akkorát esett, hogy hetekig kezelték a farát.

Tízéves már, de jól bírja a szolgálatot. Saját tulajdon, a tartásához átalányt fizet a posta, csak a kordé az államé.

Kati az anyját váltotta, aki egy gazdaköri felvonuláson adta fel az életet: a harsány kürtösöktől megriadva nekiiramodott, majd zihálva ballagott át a másvilágba. Talán, mert a csendhez szokott. Ahogy Kati is. Ehhez a kócos réthez, ahol távoli csaholás furakszik a gazba, és tücsökszó temeti a téesz romos birkahodályait.

A tanyasi ház mögött Tata a krumplit permetezi. 82 éves az öreg, de egyetlen ősz hajszála nincs. Felesége büszke férje fekete üstökére. Az asszony még csak 76, fáradt a sok munkától, de nem költözne be soha Gátérre. Pedig veje, Kulik postás is ott lakik a lányukkal, aki most hazalátogatott.

A ház mellett „igazgatja a lucernát”, fürdőruhában gereblyéz.

– Parasztasszonynak ez a szolárium – nevet ránk.
– Jó itt a tanyán, nem szokom meg a falut – sóhajt édesanyja.
Mentegetőzik a házfal miatt, ráférne a festés, de a szaki azt mondta, ne keressék, majd ő jelentkezik. Nem tette, már hosszú hónapok óta várják.

A postás fához köti Katit. Tata felkapja a fejét: jeleznek a kutyák, a veje meghozta a nyugdíjat.

– Ne kiabáljatok! – feddi meg a csahosokat, besiet a kertből, és ahogy van, gumicsizmában ül asztalhoz.
A viaszosvászon terítőn, mint kredencben a nippek, ott állnak pedáns sorban három éve meghalt fia fényképei. A postás leszámolja a pénzt az asztalra. Kevés, mint mindig.

Hátul a kertben, túl az itatónak használt porcelánkádon, a kapirgáló tyúkokon, társaival ugrándozik az egy hónapos Sári és a mindig mocskos Barbi. Boldogok. Még a biciklizörgésre is nekividámodnak, nemhogy gazdájuk hangjára.

– Gyertek, kincseim! – mosolyog a postás szeme a pónikra. Cukorral a markában mászik át a villanypásztoron. – Ruhában nem üt akkorát – nevet a rémületet látva arcomon.
A póniból van négy, fogathajtó versenyekre viszi őket. Rengeteg díjat hoztak már haza. Egyszer egy idegen több mint egymilliót ígért a szép fogatért meg a pónikért, de a postás nem adta, mert a fukszos lekezelően beszélt vele.
– Szegények vagyunk, de tiszteljük egymást – bosszús még mindig Kulik István.
A dühös hangra az öszvér is felemeli a fejét.

Lassan poroszkálunk. A postás imád mesélni: mindig is szeretett lovagolni, már háromévesen felmászott egy fekvő tehén hátára, katonaként meg lovas határőr lett, később juhász. Megvan még a szűr. Télen, ha felül a kordéra, abba bújik, olyan az, mint egy kályha.

Régen „saját” gulyája is volt, a munkások hozták össze az asszonnyal. A szép lány akkoriban libákat őrzött, az emberek heccből az ifjú Kulik nevében pipacsot, búzavirágot vittek neki. Házasság lett a viccből, meg két gyerek. Diákként országos versenyeket nyertek, ma fűtésszerelő mindkettő.

Jövőre lesz negyedszázada, hogy Kulik István beállt postásnak. Nyugdíjba ment a korábbi lovas kézbesítő, a posta pedig olyan embert keresett a munkára, akinek van lova. Csakhogy az évekkel együtt lassan eltűnt a szép tanyavilág. Elnyelte a fű a dohánytermesztő üvegházakat, az istállókat, a kanszállást, ahol a kan disznók vártak a dolgukra. Bedőlt a hatosztályos iskola fala, a nyugdíjasok lakta pusztából amúgy is rég kiveszett a gyerekzsivaj. Békazöld a pocsolyavíz a birkafürdető vályújában, elbújik a beton a magas fűben, könnyen belebotlik az idegen.

Hogy a pusztulás teljes legyen: az eperfák mellett három hete kigyulladt a téeszistálló. Tehén már nem volt benne, egy vállalkozó kötötte bálába itt a kutyaeledeles zacskókat. Kulik István úgy meséli, régen Kádár János is mulatott az épületben, tiszteletére pesti színészekkel adott bankettet a szövetkezet.

– Szép világ volt! Az emberek szegényen éltek, de segítették egymást – bámul maga elé a postás.

Ma már nincs munka sehol. Piacra termeszteni nem éri meg, a tejért alig adnak valamit a felvásárlók. Előfordult, hogy egy bátor vállalkozó bevállalt több mint ezer birkát. De nem tudott elszámolni a nyájjal, hosszú fa és rövid kötél lett a vége.

– Itt befordulunk! – figyelmeztet Kulik István.
Út persze nincs, csak derékig érő gaz.

A tanyasiaknak a postás jelenti a külvilágot. Ha kell, bevásárol az öregeknek, kocsiján orvoshoz viszi őket. Rendszerint ő találja meg a magányosan meghalt embereket.

Megesett, az egyik asszony bekattant. Csak a dűlőútig járt ki a házából, hogy sorsáért káromolja az eget. Paréjból főzött magának levest. Csontsovány volt, akár a kutyája.

A postás a saját pénzéből vett neki ennivalót.

Más a tehene miatt riasztja a tanyák mindenesét:
– Ellik a jószág, nincs ki segítsen!

Kis ligetben állunk meg.

– Megjöttem – rikkant a postás a fák közötti csapás felé.
Házat nem látni a sűrűtől. Nemsokára egy öregember csoszog ki a napra, mögötte a lánya. Bokánkkal incselkedik két csahos kutyájuk.

– Menjetek innen! – mordul rájuk az öreg, azok meg riadtan curikkolnak.
A nő „ápolásin” van otthon, az államtól kapott pénzen gondozza az apját. Esténként fél, nehogy a nagybeteg férfi rosszul legyen, mert ide még a mentő sem talál ki. Ma paprikás krumplit főzött, ünnepi ebéd dukál a nyugdíjhoz.

Vesznek a pénzből sorsjegyet is:
– Egyszer nyertem ötvenezer forintot. Ételt vásároltam rajta. De vásár volt a kultúrban, jutott ünnepi ruhára is – hajtja le szégyenlősen a fejét.
Azt mondja, egyszer biztosan elmegy a tanyáról. Itt hagy mindent.

Beteg apjára néz, aztán ránk. Mentegetőzik:
– Csak ha úgy hozza a sors!
Egyszer már elment. Miután a férje meghalt, hazaköltözött. Mert itt mindig jó illat van az olajfáktól.

Kulik István ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk tovább a postáskordé.

Forrás: http://www.168ora.hu/itthon/postas-tanya-lo-poni-teesz-juhasz-hataror-riport-77428.html

Origo.hu

http://www.origo.hu/kultura/20110511-az-orszag-utolso-lovas-postasa.html

"Olyan, mint egy terepjáró" - az ország utolsó lovas postása

Vincze Barbara|2011. 05. 12., 20:00||

Egy Kati nevű tízéves lóval jár az ország utolsó lovas postása a Bács-Kiskun megyei Gátér külterületein. Kulik István lova a területre jellemző vízátfolyásokon is könnyedén áthúzza a Magyar Posta kordéját. A lóra a posta átalányt fizet, gazdája télen sokszor lóháton viszi ki a leveleket, mivel az ajánlott küldemények egy napot sem késhetnek. Az [origo] végigkísérte a postás és a ló egy napját.

Tűz a nap, rengeteg a zöld, a nádas és a legelő, a belvíz tavakká állt össze, ahonnan kócsagok, kanalas gémek és vadkacsák röppennek fel. Közvetlenül előttünk egy ló lépked, alattunk a kocsi kerekei görögnek a hepehupás földúton. Kedd délelőtt van, reggel nyolc óta vagyunk úton az ország utolsó lovas postásával a Bács-Kiskun megyei tanyavilágban.

Az 53 éves Kulik István a Kiskunfélegyházától tíz kilométerre lévő Gátér nevű falu melletti külterületekre szállítja a küldeményeket - a posta terminológiája szerint "külterületi egyesített kézbesítést végez". A Magyar Posta jellemzése szerint a munkakörzetre "kiterjedt külterületi területrész jellemző, a tanyák szórtan helyezkednek el, a talajszerkezet szikes, vizenyős". Napi hat órát dolgozik, összesen 78 kilométeren szolgál, listáján 61 cím van, ezek többsége tanya és majorság. Az ezer fős Gátéren két postás kézbesít: a belterületek Kulik István kolléganőjéhez, a külterületek hozzá tartoznak. Közvetlen kézbesítőtársa Kati, a tízéves nóniusz, akinek már az anyja is postásló volt. Kulik István 24 éve kezdte Kati anyjával a postaszolgálatot, a ló tartására a Magyar Posta átalányt fizet.

Téliesíthető munkaeszköz

Ahogy az időjárás romlik, úgy nő a ló szerepe. Hasig érő vízben például nincs más megoldás, mint a ló, a küldeményekre ilyenkor sem várhatnak napokig a tanyákon élők. A postás hóban is lóháton szállítja ki a leveleket, ilyenkor csak a jeges talaj jelenthet veszélyt: "Hajtottam a jégen, mint a meszes, de a ló elesett. Egy hónapig kellett utána kezelni a tomporát" - idéz fel egy kellemetlen téli balesetet. Mielőtt belépett a postához, 1972-től évekig dolgozott juhászként a helyi tsz-ben.

Kondigép és Lada-ajtó

Kulik István a faluban biciklivel kezdi a hatórás műszakot. Miután kihordja a küldeményeket, köztük egy női kondigépet - amit a csomagtartón még mindig könnyebb szállítani, mint például egy Lada-ajtót, amit szintén biciklin vitt ki egyszer -, hazateker és befogja a lovat. Mint mondja, szerencsénk van, könnyű napunk lesz, csak 5-6 cím van: ajánlott és sima levelek. A lapok - jellemzően a Szabad Föld és a Kistermelők Lapja - a hét második felében jönnek, most a levelek mellett csak egy Kiskegyedet és pár szórólapot visz magával.

Mindenkit személyesen ismer, a tanyák lakóival tegeződik. Ebben a régióban nem nagyon cserélődik a lakosság: ritkán építenek új épületeket, jellemzőbb, hogy a régiek néptelenednek el. A legnagyobb változásokat a természet okozza: a legelő helyét gyakran elfoglalja a belvíz, a folyamat néhány éve kezdődött, idénre elég rossz lett a helyzet - mondja.

A ló egy terepjáró

A lónak szerinte meg sem kottyan, hogy a szokásos egy helyett most három embert húz, a rögös utakat is remekül kiegyensúlyozza. A nóniusz híres teherbírásáról, és egyébként is: "Olyan a postásló, mint a terepjáró" - mondja gazdája. Sokszor magától kanyarodik: "Tudja, mi az útvonal, minden tanyára befordul". Ahol lovak is vannak, Kati jelzésképpen nyerít egyet, amire nyerítés a válasz, amit még néhány ide-oda nyerítés követ: "Mi is köszönünk, ha találkozunk, ő ugyanúgy üdvözli a többieket" - magyarázza a gazdája. Amikor megállunk, a ló egyből falatozni kezd: a lucernát, a füvet, a nádat egyformán szereti, de a cseresznyefa leveleibe is belekóstol.

Sok esetben hepehupás utakon kell közlekedni, de hasig érő vízben is kézbesíteni kell a leveleket

Amikor rákanyarodunk at 451-es útra, kamionok húznak el mellettünk, ami nem zavarja a lovat. Gazdája arra a pilótára nagyon mérges, aki egyszer egy vegyszeres repülővel tréfából öt méterrel a fejük felett húzott el. A ló nagyon megrémült, mint mondja, kishíján belefordult az árokba.

Kulik István egyelőre nem tervezi a nyugdíjat, noha egy fél maréknyi gyógyszert kell szednie betegségeire. A szomszéd tanyán egy Marika nevű nő jön elénk csaholó kutyáival, a ház körül tehenek és egy magyar szürkemarha legel. Váltanak pár szót, felemlegetik az esetet, amikor Marikának és élettársának két tehenét és egy borjúját ellopták. "A parasztnak téglát kell tennie a feje alá, hogy ne tudjon mélyen aludni - mindig ezt mondta a nagyapám" - magyarázza a kézbesítő. Aztán megegyeznek abban, hogy tudják, ki volt a tolvaj, de ahogy a kerékpárlopásoknál, ilyenkor sem lehet mindig felelősségre vonni az illetőt.

A Magyar Posta készítette a kecses és strapabíró kordéját

Egy olasz tenyésztő éppen nincs otthon, amikor megérkezünk, Kulik István felhívja, és néhány perc múlva befut a középkorú férfi. Tört magyarsággal beszél, miközben aláírja ajánlott levelét.

A halottakat is sokszor a postás találja meg

"Szépség nyáron a táj, nagyon jó szabadon járni, mindig a magam ura, gazdája szerettem lenni. Kijövök ide, itt vidulok föl" - mutat a postás a környékbeli tanyák nyomaira, ahol korábban nagyszülei éltek. Munkájának ugyanakkor megvannak az árnyoldalai is: többször előfordult, hogy ő találta meg a tanyájukon meghalt magányos embereket. Megviselték a "remetében élt" emberek esetei - mondja. Olyan is volt, hogy ketten cipeltek ki valakit az útra a mentőhöz.

Miután kettő körül befejezi a munkát és visszatessékeli Katit az istállóba, kupákat és versenyeken készült fotókat mutat. Lovaival - köztük több a póni - rendszeresen jár amatőr fogathajtó versenyekre. Röszkénél lovas határőrként szolgált, ahol "fogtak csehszlovákokat, szlovákokat, románokat, orosz katonákat is". De kapcsolata a lovakkal ennél is régebbi: tejeskocsis ember volt a szomszédjuk, a környező tanyákról gyűjtötte be a tejet. Gyerekként többször járt ki vele, és ha a szomszéd sokat ivott és a szekéren kis pihenőre kényszerült, átmenetileg ő helyettesítette a tejgyűjtésben.

Kulik István hobbija a fogathajtás

Kulik István lovaihoz és a többi állathoz minden nap 4-kor kel, fél 8-tól ott van a postán, aztán a munka után megint jönnek az állatok és a föld. És ha ő az utolsó lovas postás, a többi tanyán hogyan oldják meg a kézbesítést? Mint mondja, kollégái már nem mennek ki házhoz, hanem az út szélén sorba rakott ládákba dobják be a küldeményeket. Ezt az úgynevezett támpontos kézbesítést Kulik István egy okból nem tartja jónak: "Akkor a tanyákról minden nap oda kell gyalogolni, olyankor is, ha nem jön semmi küldemény" - mondja.

A Szegedi Igazgatóság területén már az 1960-as évek elején megjelentek a lovas kezelők a nehezen megközelíthető külterületeken élő lakosság ellátásában. A kézbesítővel kötött megállapodás szerint a lovas postás a kezelőjárat ellátásához saját lovat, mint hátaslovat használt és saját költségén gondoskodott a ló felszerszámozásáról. A ló használatáról a posta lótartási átalányt fizetett, ebben az összegben a lótartással - istálló biztosítás, lóápolás, lóadó stb. - és a felszerelés használatával kapcsolatos összes költségek benne foglaltak.

A korabeli adatok szerint 17 településen volt főleg nyerges, lóhátas lovas kezelőjárat. A 17 településből 10 településen egész évben lóval közlekedtek a postások, 7 településen időszakos volt a ló használata, októbertől márciusig lóval, áprilistól szeptemberig kerékpárral közlekedtek. A külterületi támpontos kézbesítés bevezetése és az úthálózat fejlesztése a legtöbb helyen kiváltotta a lovas kézbesítést. Az 1990-es évek elejére már csak két szomszédos településen, Csongrád-Bokros (időszakosan) és Gátér (egész évben) maradt meg a lovas kézbesítés. A Csongrád - Bokros postán a lovas kézbesítést kiváltották gépjárműre. Gátérre 1962. augusztus 1-gyel vezették be a lovas kézbesítést. Kulik István elődje Fazekas László volt, Kulik István részére 1987-ben engedélyezték a lótartási átalány kifizetését. (Forrás: Magyar Posta)

RTL KLUB televízió, Fókusz c. riportműsor

http://www.rtlklub.hu/musorok/fokusz/cikk/367945

Lóval szeli át a pusztát a hírhozó

A levél és a nyugdíj még a többezer hektáros Bács-Kiskun megyei tanyavilágban sem késhet. Kulik István még sohasem volt külföldön, sőt a Balatont is csak egyszer látta életében. Az egyetlen lovas postás ennek ellenére mégis a világ legboldogabb emberének mondja magát. Kordélyával 24 éve, naponta körülbelül 40 kilométert jár be – cudar időben vagy rekkenő hőségben, derékig érő fűben, a sokszor sáros, hepehupás földutakon.

Az egyetlen, és valószínűleg utolsó lovas postásunk napi 6 órát dolgozik, összesen 80 kilométeren szolgál. A listáján 61 cím van, aminek többsége kietlen, szinte járhatatlan utak melletti tanyákon van. Előfordul, hogy 2 óra alatt mindössze csupán 2-3 címet tud bejárni. A ló az ő tulajdona, a kocsi pedig a cégé.

Kati egy tiszta vérű, nagyon szívós nóniusz kanca. Nem mellesleg ezzel a fajtával a II. világháborúban többtonnás ágyútalpakat húztak a katonák.

István számára a tanyavilág a paradicsom, hiszen itt mindig jó levegőn van, és a nap 24 órájából 18-at imádott állataival, a lovaival tölthet.

Nézze meg a RTL Klub Fókusz riportját:

Forrás: http://www.rtlklub.hu/musorok/fokusz/videok/129617